Nem túlzás azt mondani, az idén tarolt: Kováts Adél a 2012 legjobb női főszereplőjének járó díját először a 13. Pécsi Országos Színházi Találkozón érdemelte ki, majd rögvest besöpörte ugyanezt a színikritikusok céhétől is. Korunk egyik legszebb és legtehetségesebb színésznőjét utolérte a szerepváltás, jó ideje anyaként is remekel. A színpadon és a magánéletben egyaránt.

– Emlékszik még rá, nagyon elveszettnek érezte magát, mikor 18 évesen, soproni diáklányként a fővárosba jött?
– Tisztán emlékszem ma is! Merthogy szerintem a legtöbb Budapestre kerülő vidéki emberben létezik valamifajta sebezhetőségérzés, amit sosem nő ki – ahogy én sem. Fényes álmokkal, szép tervekkel érkeztem, reméltem, hogy a nagyváros majd rögtön a kebelére ölel. Kezdetben sok mindenben volt részem, ölelésben a legkevésbé. Estin végeztem a főiskolát, albérletben éltem, még menzára sem jogosultam. Sóvárogtam a szeretetért, miközben a kudarcok ellen felvettem egy folyamatos védekezőállást. Göröngyös volt a tanulóutam, de nem bánok belőle semmit. Megerősítettek.

– Honnan jött ez az elszántság? A családjában van múltja a színjátszásnak?
– A felmenőim kétkezi asztalosok, bognárok voltak. Egyszersmind közösségi emberek, akik több népszínműben játszottak. Az egyik nagymamám például azt a szerepet játszotta a Piros bugyellárisban, amit később én is alakítottam Ruszt József rendezésében – csak míg ő az iváni kocsma udvarán, én a Szentendrei Teátrum színpadán vittem sikerre. Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Semmi más. Mindig is arra vágytam, hogy valamit megosszak másokkal.

– A hűség minden bizonnyal az ön erényei közé tartozik, hiszen majd’ húsz éve a Radnóti Színház tagja. Sosem próbálták elcsábítani vagy nem vágyott a változásra?
– Azáltal, hogy az anyaszínházam nem kötött rám béklyót, sokat vendégeskedhettem másutt és más szerepekben, kipróbálhattam magam rendezőként is, ennyiben ki is merült nálam a változatosság vágya. Úgy látom, hogy az emberek manapság túl hamar feladják és továbbállnak, ha valami nem úgy működik, ahogyan szeretnék – holott belülről megújulni sokkal nehezebb kihívás. Én szeretem érezni a talajt a lábam alatt, kell ebben a bizonytalan világban egy biztos hely, egy öltözőasztal, ahová hazajárok.

– Az anyagi biztonságra gondol?
– Az is szempont természetesen, de sokkal inkább az érzelmi kötődés igényét érzem. Nem utolsósorban egy társulathoz tartozás bizonyos „földelést” is jelent: nemigen hagyják, hogy egy művészember elszálljon magától. Ahogy a család, a gyerek is a földön tart. Kell, hogy az embernek egyszerre legyenek gyökerei és szárnyai. És ragaszkodni kell az elveinkhez akkor is, amikor az nehéz és nemigen kifizetődő magatartás.

– Erről az jutott eszembe, hogy ön, az Új Színház igazgatói pályázatait elbíráló szakmai bizottság tagjaként, karakán módon hangot adott csalódásának Dörner György kinevezésekor…
– Merthogy végtelenül sajnáltam a történteket! Szakmailag, emberileg nem volt kérdés, hogy Márta István pályázatát támogattuk. Egyébként az sokat elárul egy színházról, hogy csak ketten pályáznak az élére… Az sem mindegy, hogy egy helyiséget fodrászüzletnek vagy zöldségboltnak hirdetnek meg – a két elképzelés tartalma között ilyen szintű különbség volt; a bizottság javasolta is új pályázat kiírását, hiába. Dörner György azon gondolata, hogy szenteljünk egy színházat a magyar drámának, akár lehet jó ötlet, de nem erről szólt a kiírás. Rendkívül elkeserítő az üzenet: valaki egy 20 oldalas, sajtcédulán benyújtott dolgozattal elnyerhet egy 300 millió forintos pályázatot valamiféle lobbival a háta mögött.

– Nem tudom, kiért vérzik jobban a szívünk: azokért, akik maradni kényszerültek, vagy azokért, akiknek nincs hová menniük, de akkor is mennek…
– A színészek munkája egészen más, mint az orvosoké vagy az ápolóké, abból a szempontból is, hogy mi nemigen tudunk „disszidálni” és másnap külföldön folytatni. Együtt kell élni a szakmánkat érintő problémákkal. Vagy elhagyni a pályát. Ráadásul azt vallom, hogy bármennyire szorongatnak bennünket is a válság következményei, ezeknek nem szabad sebeket hagynia rajtunk. Szerencsére az emberek, ha egyre nehezebben is, de áldoznak a kultúrára, szellemi-lelki táplálékért jönnek be a színházba – és nem a saját mindennapi életük szomorú tükörképét szeretnék látni bennünk és a színpadon. Belátom, kissé meghasonult állapot ez.

– A pénztelenség nagy vesztesei az alternatív társulatok, kis színházak. Mekkora űr marad utánuk?
– El sem tudom mondani, mekkora! Mintha a gyógyszeripar nem fordítana többet kutatásokra. Miért nem látják a vezetőink: ha egy ország nem áldoz az oktatásra és a kultúrára, elkótyavetyéli a szellemi tőkéjét! A fiatalok, a progresszívek jelentős színeket hoznak a színházi palettára, ők magokat vetnek, újat alkotnak, előrevisznek. Ha elengedjük a kezüket, az olyan, mintha lemondanánk a jövőnkről. Pedig már így is milyen nehéz helyzetben voltak a mostani fiatalok. Kevés az olyan minőségi tévés, filmes feladat, amely egyszerre hozhat számukra szakmai színvonalat és ismertséget is. Igaz, a kereskedelmi tévés szappanoperák szereplői népszerűségi rekordokat döntögetnek, de én azt csak „mennyiségi ismertségnek” hívom – addig tart, amíg az illető naponta feltűnik a képernyőn.

– Ön nem szívesen beszél a magánéletéről, annak idején csak egy lapnak mesélte el őszintén, hogy a koraszülött kislányával mennyi műtéten és nehézségeken estek át. Megkérdezhetem: most hogy vannak?
– Köszönöm szépen, jól vagyunk. De az életünk nem átlagos. A szakmám és a lányom mássága miatt sem. Nehézségek mindenkor adódnak. Például már nem élünk Solymáron, beköltöztünk Budapestre – az ingázás sajnos már akkora terheket rakott ránk, hogy fel kellett adnunk a vidéki életet. Aztán Laura részképesség-problémája miatt nehezen találtuk meg azt az iskolát, ahol megfelelő fejlesztést kaphat. Neki sokkal-sokkal nehezebb, mint a gyerekek többségének. Az élet paradoxona, hogy aki nem születik átlagosnak, az nagyon szeretne átlagos lenni, olyan, mint a többi gyerek. Nekünk abban is támogatnunk kell őt, hogy ne akarjon átlagos lenni. Mert nem lehet.

– És a szülőt ki vagy mi támogatja egy ilyen nehéz helyzetben?
– Hosszú évek tapasztalata után mondhatom: a legtöbbet a kommunikáció segít – a sorstársakkal. Azért törtem meg a kezdeti csendet, hogy én is segítsek együtt gondolkodni erről a problémáról, hogy hangsúlyozzam, milyen jó lenne a támogatás. Például ha a kórházban a hosszú hónapok alatt a szülőktől is megkérdezné valaki, hogyan bírja testileg-lelkileg. Nyilván minden várandós anyuka azt reméli, hogy az ő gyermeke épen, egészségesen születik majd. Igazából arra senki nem készül lelkiekben, hogy mi van, ha nem így történik. Mi tanfolyamokra jártunk Laura érkezése előtt, de arról sosem esett szó, hogy beteg gyermek is születhet. A körülöttünk lévő világ még nincs felkészülve a másság elfogadására.

– Sohasem tette fel a kérdést: ez miért önökkel történik?!
– Felesleges ezen töprengeni. Így alakult, nyilván valami célja volt ezzel a jóistennek. Az életre nincs garancia, el kell fogadnunk bizonyos adottságokat. Rajtunk múlik, hogy azt boldogan tesszük vagy tele kétségekkel, önmarcangolásokkal. Mi az első út mellett voksoltunk.